A falu szélén, ahol a kanyargós út már csak poroló keréknyom volt, Ottó megállt a vén jegenyefa alatt. 2022 fülledt nyara volt, a levegőben vibrált a szárazság és a lekaszált széna illata. A távolból halkan szűrődött ki egy rádióból a dallam, amit az utóbbi időben mindenki dúdolni kezdett, ha meglátták őt .

Lana nem volt olyan, mint a többi lány a faluban. Amikor végigment a főutcán, a színes szoknyája úgy suhogott, mint a szabadság maga. A szemeiben ott parázslott az egész világ minden bánata és vadsága.

Ottó már hetek óta kereste a szavakat. Zenész ember lévén, a lelke húrokon pendült, de Lana jelenlétében a keze elnehezedett, a torka kiszáradt. Aznap este azonban, a tábortűz narancssárga fényénél, végre elővette a gitárját. Nem akart nagy beszédet, nem akart ígéreteket. Csak a zenét.

– Te vagy az a cigánylány... – kezdte suttogva, de a hangja hamar megtelt erővel.

Szeretnéd, ha egy konkrét jelenettel, vagy esetleg másik stílusban írjam át a találkozásukat?

A tűz pattogott, a csillagok pedig fényesebben ragyogtak, mint bármikor azon a nyáron. Ottó tudta, hogy ez a dal már nem csak az övé. Ez a dal a vallomása, ami örökre ott marad a faluszéli porban, a jegenyék susogásában és Lana mosolyában, amit aznap este először kapott meg igazán.

Ahogy ujjai a fémhúrokhoz értek, a beszélgetések elhalkultak. Ottó Lanára nézett, aki a tűz túloldalán ült, és a lángokat figyelte.